"Nincs semmi bajom a popzenészekkel. Például Liszt egészen kivételes popzenész volt!"
John Wright, a kanadai jazz-punk együttes, a Nomeansno dobosa A Sziget-fesztiválon mindig is a zene volt a legfontosabb kommunikációs eszköz az elmúlt hét évben. Nem volt ez másként idén, a nyolcadik buli idején sem. Tucatnyi színhelyen, több száz elõadó játszott a maga mûfajában, jobb-rosszabb színvonalon. Apropó, mûfaj: a Sziget zenei palettája tényleg végtelenül sokszínû, véleményem szerint mégis egyetlen szóval elmondható, miféle zene dübörög itt egy héten át, éjjel-nappal, s ez nem más, mint a populáris zene, rövidebben popzene. Mi is a popzene?
A definiálás ez esetben képtelen próbálkozás. Jól illusztrálta ezt a Mélyvíz című tévéműsor adása is két nappal a fesztivál zárása után, ahol vezető (?) popzenészeink és popgondolkodóink (??) saját egójuk csapdájába esve próbáltak meghatározást adni a popzene fogalmára, persze sikertelenül. Jómagam követendőnek tartom az Európa Kiadó másfél évtizedes ontologikus kijelentését: "Nekem minden egyformán: popzene." Eszerint, egyrészt a Szigeten - és ugyan van-e élet a Szigeten túl? - minden zene: popzene; másrészt, mivel a Szigeten az összes elképzelhető zenei műfaj képviselteti magát, ezért az összes elképzelhető létező zene: popzene. Legyen az jazz, kortárs kamarazene, világzene (world music), rock, blues, country, heavy metal, punk, hardcore, népzene, elektronikus tánczene, komolyzene: mindez a Sziget demokratikus forgatagában egyetlen gyűjtőfogalom alá sorolható, s ez a popzene. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy minden demokráciában van vesztes kisebbség. Ők azok, akik nincsenek jelen a Szigeten. Kik is? Meglepő módon épp a Szigeten kívüli magyar valóságban popzenészként elsősorban elismertek. Ezek egyrészt a kétségbeejtően túlkoros "magyar rockzene" (mint önálló fogalom) nagypapái, nagymamái (Hofi régi szép szavaival: "nem mondok neveket, minek általánosítani"), ők írnak újabb és újabb rockoperákat (micsoda képtelen abszurd műfaj!), illetve ők töltik meg évente egyszer (egymás között a szezont jól felosztva) a stadionokat, sportcsarnokokat. Másrészt pedig idetartoznak a különböző ugri-bugri, tátika fiú- és lánycsapatok, akik nulla énektudásukkal s a még kevesebb hangszerkezelési képességükkel, de profi menedzseléssel a háttérben a cukormázas tiniálmok trubadúrjainak szegődnek.
Az én Sziget 2000-em
Vessenek meg érte a "kicsik", de az én kedvenc helyszínem mindig is a Nagyszínpad volt a Szigeten. Oka: itt olyan világsztárok lépnek fel, akiket talán csak egyszer láthat életében az ember. (A kisszínpadokon olyan magyar zenészek lépnek fel, akiket évközben is elcsíphetek, akár többször is. Természetesen ez is szubjektív túlzás, hisz évről évre több a külföldi - és egyben nagyon jó! - banda a többi helyszínen is. Másrészt, sok magyar fellépő is a Szigeten szokta adni a legjobb koncertjét, hiszen itt mindenki kitesz magáért!)
Idén azonban versenytársa is akadt nálam a Nagyszínpadnak, hiszen kistestvére született: a Világzenei Nagyszínpad. A világzenét (world music) szintén képtelenség definiálni, így legyen elég annyi: olyan popzene ez, amelyben a többinél sokkal dominánsabban jelennek meg a népzenei elemek, némelyik zenekarnál akár tucatnyi (!) etnikumé, csodálatos egyveleget alkotva akár a jazzel, akár a punkkal.
Kik voltak a Világzenei Nagyszínpad legjobbjai? Szigorúan szubjektív nézőpontból: a fantasztikusan dinamikus, kirobbanó életerővel játszó olasz Mau Mau és a francia Les Hurlements D’Leo, a kelet-európai zsidó népzenét a jazzel hol vérpezsdítő, hol sírva vigadtató koktéllá keverő New York-i The Klezmetics (már másodszor a Szigeten!), a verhetetlen Muzsikás, a csodálatos arab énekesnő, Natacha Atlas, akit méltán neveznek nemes egyszerűséggel magának a Hang!-nak, és a Kusturica filmekből jól ismert délszláv fúvósok, a Boban Markovic’ Orkestar. De mindezeken túl talán a legnagyobb élményt (az egész idei Szigeten) az amerikai 16 Horsepower adta. Fantasztikus élményben volt része mindenkinek, aki őket választotta; zenéjük az itt fellépő előadókéhoz képest inkább rock, mint etno, mégis telitalálat volt ezen a színpadon szerepeltetni az együttest, hiszen ehhez a sötét tónusú, súlyos, az egyedi élményért gyönyörűen megszenvedő/megszenvedtető zenéhez kellett a "kisebbik Nagyszínpad" bensőségesebb légköre. Hátborzongatóan gyönyörű volt, remélem nem utoljára láthattuk őket!
A Nagyszínpadon fellépők közül idén a legígéretesebbnek Lou Reed, Suzanne Vega és a Therapy? koncert ígérkezett, s egyikben sem kellett csalódnunk. Lou Reedet akár a popkultúra egyik megalapítójának is tarthatjuk, hiszen alapító tagja volt annak a Velvet Undergroundnak, amely "alantas" témák és zenék - szado-mazo szex, kemény drogok, halál ill. kétakkordos pre-punk, fülbemászó posztmodern "slágerek" és fennköltség (kortárs avantgarde komolyzene) - összekapcsolásával utat mutatott a mai nagyon is termékeny értékrelativizálás felé. Ebben támogatóra leltek Andy Warhol személyében, aki mára végérvényesen a popkultúra egyik szülőatyjaként van elkönyvelve. Lou Reed másodszorra szerepelt Budapesten, és most is "hozta magát": egyszerű, klasszikus rock felállású (három gitár, egy dob) zenekarával főleg az új "Ecstasy" című lemezéről játszott (rossz az, aki rosszra gondol, Reed már 15-20 éve végleg felhagyott mindenféle drog fogyasztásával), de befért néhány klasszikus is. Karcos, torz gitárhangzás, beszélt-énekelt előadásmód, kommunikáció a közönséggel kizárólag a zenén keresztül: ez a hol szorongató, hol felszabadító erejű reedi koncertrecept, amely lélekgyógyszerként képes segíteni. Suzanne Vega - bevallottan - Reed-tanítvány. Minimalizmusát most a hangszerelés külön is hangsúlyozta: egy szál gitárral, egyetlen kísérőzenésszel lépett fel. Kristálytiszta, megrázóan őszinte dalai New York szívéből merítődnek, olyan 100%-os nőiséggel párosulva, amilyenre a popdívák talán sosem lesznek képesek.
Az északír Therapy? együttes már negyedszer járt Magyarországon (ebből háromszor a Szigeten adtak koncertet). A ’96-os flitteres-öltönyös image után most szakadt utazó rockzenészekként léptek föl, de előadásuk ugyanolyan hiteles maradt. Jól láthatóan nagy fesztiváltapasztalattal rendelkezve végezték a dolgukat: húzós, punkos, ugyanakkor dallamos, kiváló rocknótákkal pörgették fel a kora este még kissé bágyadt közönséget.
Ebben a szubjektív beszámolóban csak megemlítem a Nagyszínpad többi sztárját: az öndefiníció szerint love-metált játszó finn HIM-et; a tinikedvenc pop-hardcore Guano Apes-t; az elektronikus tánczenét és gitárzenét összeházasító Apollo 440-et; a független anarchopunkból pár éve slágerlistás népnevelővé előlépett Chumbawambát; a Szigeten másodszor szereplő rap-metál Clawfingert; a punk legenda Bad Religiont és a nagy csalódást okozó főattrakcióként elkönyvelt brit Oasist.
Kiket lehetne lezárásként megemlíteni az idei Szigettel kapcsolatban? Egyértelműen a 20 (!) éve feloszlott Joy Divisiont. Azt a zenekart, amely a punk utáni újhullám rövid, alig kétéves fennállása alatt leginvenciózusabb és egyben legkomorabb zenéjét csinálta. Köszönhető volt ez a zenészek szerencsés egymásra találásának, de legfőképpen az énekes-dalszerző-költő Jan Curtisnek, akinek alig 21 évesen elkövetett öngyilkossága után oszlott fel a zenekar. Hogyan kerültek akkor a Szigetre? Úgy, hogy a Szigeten érvényesülő popkultúra legjobbjai újra és újra visszautalnak a Joy Divisionre. Egyrészt feldolgozások révén: a legfrissebb éppen a Therapy? zenekar "Isolation" feldolgozása (amit játszottak is az idei Szigeten). Másrészt a dalok eredetijének előadásával, miként tette azt a Müller Péter vezette Sziámi a Sziget utolsó fellépőjeként, 9-én, hajnalhasadtáig. Müller Péter Sziámi a fesztivál ikonografikus figurája, az eredeti Diáksziget kiötlője tisztelgett így az egyik leghitelesebb popzenekar előtt, mielőtt előadta volna saját régi dalait. Szép gesztus volt ez és szép befejezése az idei Szigetnek. Ugyanakkor valahol szomorú is, hiszen négy nappal korábban Sziámi óriásit bukott a Nagyszínpadon új anyagával. Márpedig a múltra lehet visszautalni, de a végtelenségig megélni belőle nem.
Ám, mivel az idei Sziget egyáltalán nem adott okot ilyen keserű befejezésre, ezért felfelé tartva az ujjam csak annyit mondok búcsúzóul: Jövőre veletek ugyanitt!
Sólyom Attila
